Fényes, mint a tükör

Tavasszal, nem sokkal hóolvadás után egy olyan faluban akadt dolgom, ahol korábban nem jártam. Délután, amint autónk az eperfás bekötôúton a városba vezetô út felé haladt, egy asszony és egy férfi sétált velünk szemben, arcuk komornak tûnt; elmentünk mellettük, aztán a sofôr nagyot fékezett, és visszatolatott. Másodszorra már én is észrevettem azt, ami a sofôrnek feltûnt; az asszony egy bádogkannához hasonló tárgyat vitt a jobb kezében, és e bádogszerkezet kürtôjébôl négy apró, prémes állat lógott ki, melyeket én elsô pillantásra összefüggô prémdarabnak láttam.
      A bádogtárgy hörcsögcsapda volt, a kürtôbôl a megfojtott hörcsögök lógtak ki. A férfi és a nô, amint meglátták, hogy visszatolatunk, láthatóan jókedvre derültek, és jókedvûen felelgettek a kérdéseinkre. Akkor sem mondtak nemet, amikor a sofôr arra kérte ôket, hogy az úttól nem messzire, a friss vetésen mutassanak neki egy hörcsöglyukat. A sofôr elôvette a fényképezôgépét, megkért, guggoljak én is oda a lyukhoz, a férfi és a nô közé, aztán csattintott kettôt, és közölte, hogy kifogyott a film. Maradjunk ott, kiáltott, amikor épp felemelkedtünk volna, és én, bár a föld nedves volt, most ugyanúgy letérdeltem, mint a férfi és a nô. Ekkor figyeltem meg ôket jobban. A koszos nagykabát alatt mindketten szürke munkásruhát viseltek, mindkettejük szája széle vékony és ráncos volt; az asszony arca kisfiam arcát juttatta eszembe, amikor valami ragacsosat eszik; aztán a további apró jelbôl rádöbbentem, hogy az asszony semmiféle ragacsosat nem evett; hogy mindketten mennyire koszosak. A sofôr kérésére a férfi kivett egy hörcsögöt a kürtôbôl, hüvelyk- és mutatóujját az állat hóna alá csúsztatta, másik kezével pedig megfogta és egyenesen tartotta a jószág tarkóját. Újra csattant néhányat a gép, aztán a sofôr is odatérdelt mellénk, és mintha régi vágya teljesült volna az imént, elégedetten nézte a lyukat.
      A sofôr sokat kérdezett, és egyszer az ürge szót használta, mintha a hörcsög és az ürge egy és ugyanaz lenne, mire a férfi halkan megmondta, hogy nem ugyanaz a kettô, nemcsak kinézetre, de viselkedésükben is különböznek, a hörcsögöt nem lehet kiönteni, addig kapar, míg el nem zárja a víz útját. Az is különbség, vette át késôbb a szót elgondolkozva az asszony, hogy a hörcsögöt nem lehet megenni. A sofôr szemöldöke megrándult, egy villanásra rám nézett, de a következô pillanatban már ismét bólogatott, mintha az, amit hall, természetes lenne; és miközben tovább beszélgettek, néhány pillanatra én is hihetônek éreztem azt, hogy ôk megeszik, amit fognak, mivel a férfi arról beszélt, hogy a faluban, ahol délelôtt jártunk, és ahol ôk is élnek, évekkel ezelôtt megszûnt a szövetkezet, az apró földeken pedig nagyon kevés ennivaló terem, nincs is mindenkinek földje, sokan támogatásból élnek, és a támogatás még mindig nagyon kevés. Ôk, mondta a férfi, már nem kapják a támogatást, csak a hörcsögökbôl meg az ürgékbôl élnek; két-három naponta jár hozzájuk a prémkereskedô. Aztán azt is mondta, mosolyogva, nehogy azt higgyük azért, hogy ôk megeszik az ürge húsát, nem, hanem, miután lenyúzták, odaadják a szomszédoknak, aki odadobja a malacainak a megnyúzott hörcsögökkel együtt.
      Nagyon szerettem volna, ha ezen a ponton befejezôdik ez a beszélgetés, és továbbmegyünk, a sofôrt azonban nagyon érdekelte a dolog; különös módon én nem lepôdtem meg, amikor arról beszéltek, hogy melyik állat ehetô; a sofôr azonban, aki városi ember lévén egy életben legföljebb egyszer találkozik hörcsögvadászokkal, láthatóan megundorodott; ám amikor arról volt szó, hogy a disznóknak dobják oda a megnyúzott állatot, ô rezzenetlen arccal figyelt a következô szavakra, engem azonban rosszullét környékezett, és hiába mondtam magamnak, csak hogy nyugtassam magam, hogy nem lehetek rosszul, én, a parasztszármazék, aki gyerekkorom óta minden télen részt veszek két-három hízó leölésében, és e munka közben eddig sohasem gondolkodtam el azon, hogy undorodnom kellene, és nem is fogok ezen gondolkodni ezután sem. Mégis irtóztam attól a gondolattól, amit a férfi szavai indítottak el bennem, mert akaratlanul is elképzeltem a véres szájú hízókat, ahogy egymást lökdösik a vályúnál. És nem tudtam elképzelni, hogy ez a beszélgetés hogyan, mivel folytatható még, a sofôr azonban mindvégig komolyan figyelt, a férfinek és a nônek pedig láthatóan nagyon imponált ez a figyelem.
      Körülbelül húsz perc múlva indultunk csak tovább, és én mindvégig hallgattam, egy szót sem szóltam a három emberhez; lehajtottam a fejem, és úgy tettem, mintha a lyukat figyelném, melyrôl a férfi többször is kijelentette, egészen biztos, hogy hörcsögé, nem ürgéé, és hogy nagyon régi lehet. Néztem az üreget, melyben már régóta hörcsögök élnek; a lyuk fala belül úgy fénylett, és olyan sima volt, mint a tükör.